A szabad akarat illúziója

Az ember mindig is szerette magát a természet csodájának, afféle megismételhetetlen, különleges remekműnek beállítani. Kultúrától, vallástól függetlenül, az emberiség mindig is meg volt győződve arról, hogy annyira fantasztikus, hogy csakis egy isten lehetett képes a teremtésére.

A történelem során aztán több fontos felfedezés történt, ami alaposan aláásta ezt a képet. Az első még az 1600-as években, a legutóbbi pedig talán 1983-ban.

Először is, Galileo Galilei, majd később Giordano Bruno megfigyelésekkel és mérésekkel rámutatott, hogy nem a Föld a világmindenség központja, a bolygónkon kívül pedig még számos más bolygó, sőt számos más nap is létezhet. Innen egy lépés volt csak továbbgondolni azt, hogy akár az is lehetséges, hogy nem csak egy emberlakta bolygó van az Univerzumban. Erről természetesen akkoriban senki még csak hallani sem akart. A tények azonban makacs dolgok, így a tudomány fejlődésével ez a gondolat egyre elfogadottabbá vált, ma pedig már alapvetésnek érezzük.

Rendben van, lehet, hogy valahol nagyon messze van egy másik „Föld”, de ezen a bolygón mégiscsak az ember a legkülönlegesebb lény – más minőség, mint bármi egyéb élő ezen a planétán. Ezt a meggyőződést az először Charles Darwin által bemutatott evolúció elmélete zúzta porrá. Ma már azt is pontosan ki tudjuk mutatni, hogy hány százalékban térünk el legközelebbi főemlős őseinktől, valójában csupán néhány tíz képességünkben különbözünk tőlük. Ráadásul ma már azt is tudjuk, hogy nem csak a homo sapiens volt az egyetlen létező emberfaj. Néhány százezer évvel ezelőtt bizony több, egymáshoz többé-kevésbé hasonló, kognitív képességeiben ugyan eltérő, de túlzottan azért nem annyira különböző emberfaj lakta párhuzamosan kis bolygónkat, annyi történt pusztán, hogy egyedül maradtunk.

Az 1900-as években érkezett azután Sigmund Freud, aki tovább rombolta a mítoszt. Ő volt az, aki nagy hatású műveiben leírta, levezette, amit valahol addig is mindenki sejtett: viselkedésünknek csak egy kisebb része tudatos, a személyiségünket, vágyainkat, érzéseinket (tehát amik végső soron az embert hajtják) mozgató erők a tudattalan tartományában tanyáznak, amelyhez csak nagyon korlátozott hozzáféréssel rendelkezünk.

Valami kis reménysugár azonban még Freud után is maradt. Rendben van, hogy nem vagyunk különlegesek, meg hogy nem mindenről tudunk, ami bennünk történik, de egy dolog biztos: rendelkezünk a mérlegelés képességével, azaz tudatos döntést vagyunk képesek hozni bizonyos fontos helyzetekben. Ez ad nekünk lehetőséget a tanulásra, fejlődésre, arra, hogy jobb emberré váljunk, hogy jobbá tegyük környezetünket és a környezetünkben élők életét.

A 1980-as évektől azonban napvilágot látott néhány olyan megdöbbentő kutatás, ami még ezt az intuitív meggyőződésünket cáfolni látszik.

Létezik-e vajon szabad akarat? Ha igen, akkor pontosan mit jelent az a szó, hogy szabad? Meddig terjed az emberi szellem autonómiája?

Ezeket a kérdéseket először egy Benjamin Libet nevű amerikai pszichológus kezdte tudományos keretek között vizsgálni. Kutatónk 1983-ban egy bravúrosan megtervezett kísérletben igen furcsa eredményre jutott. Libet nagyon egyszerű feladatot adott a kísérletben részt vevő személyeknek: miközben az agyi aktivitásukat EEG-vel mérte, arra kérte őket, hogy figyeljék egy óra körbeforgó mutatóit, és bármikor, amikor úgy döntenek, hajlítsák be az ujjukat. Annyi kérése volt csupán, hogy amikor meghozzák a döntést az ujjbehajlításról, akkor azt azonnal jelezzék neki.

Milyen eredmények születtek? Ahogy az várható volt a jelzés és a mozdulat között minden esetben kb. 200 milliszekundum különbség volt mérhető. Erre számítani is lehetett – ennyi időre van ugyanis szüksége az idegrendszernek végrehajtani magát a mozdulatot. Ami azonban a kísérlet megdöbbentő eredménye, hogy az agy mozgatókérgében (ami az ujj megmozdításáért is felelős) a jelzett döntés előtt már 500 milliszekundummal aktivitás mutatkozott. Vagyis az agy már fél másodperccel (!) azelőtt felkészült a mozdulatra, mielőtt a személy a döntést meghozta volna.

Ez hogyan lehetséges? Libet magyarázata erre az, hogy valójában a döntést az agy sokkal korábban meghozta, méghozzá a tudatosság bevonása nélkül, és azután megszületett a személyekben a döntéshozatal fals érzete. Vagyis ebben a helyzetben a személyek csak azt hitték, hogy döntést hoztak, valójában a tényleges döntés az agyukban már fél másodperccel előbb megtörtént.

Ez az eredmény rendkívül heves tudományos vitákat szült a következő évtizedekben. Paul Bloom és Adam Bear kétezres években elvégzett kísérlete pedig tovább borzolta a kedélyeket. A két kutató ugyanis saját eredményeiket interpretálva azt állította, hogy agyunk szándékosan állítja elő a tudatos döntés illúzióját. Elhiteti velünk, hogy szabad akaratunkkal tesszük, amit teszünk, valójában azonban erről szó sincs: minden elemzési és döntési folyamat már jóval azok tudatosulása előtt lezajlik. Nekünk azonban sokkal jobb azt hinnünk, hogy szabad akaratunkból döntünk, agyunk tehát lényegében átver minket: szépen eldolgozgat magában, miközben valami ilyesmit üzen nekünk: „persze, mindenről te döntesz kedves gazdám, hidd csak ezt”

Teljesen jogos az a kérdés, hogyha ez tényleg mind igaz, akkor mik vagyunk mi valójában? Milyen intelligencia az olyan, aminek nincs kontrollja még a saját döntései felett sem? Beszélhetünk-e így valódi értelemről, emberi szellemről?

Ezen kérdések filozófiai fejtegetéseibe itt most energia hiányában nem mennék bele, de ha érdekel a téma, akkor a bejegyzés végén összeszedtem pár cikket és videót a témában. Azért mielőtt nekiállnál ezeknek, óvatosságra intelek: ha elkezdesz belemélyedni ebbe a témába, könnyen lehet, hogy az életed soha nem lesz már olyan, mint amilyen előtte volt!

Hogy jó hír is maradjon a végére: még ha úgy is áll, hogy nincs szabad akaratunk, azért arra, hogy az elme hogyan hozzon meg döntéseket, igenis befolyással lehetünk. Az agyunk ugyanis rendkívül rugalmas szerv, a tanulás, fejlődés hatására képes önmaga szerkezetén változtatni.

Az agynak ezt a csodás képességét neuroplaszticitásnak hívják (muszáj csúnya szavakkal dobálóznom, hogy komolynak tűnjek :)), és ez tényleg annyira fantasztikus dolog, hogy önálló bejegyzést fog kapni hamarosan!

Mindenesetre ennek köszönhető az is, hogy önfejlesztéssel, saját agyunk „tanításával” befolyásolhatjuk azokat a fejünkben lévő automatizmusokat, amelyek még a tudatosságunk előtt döntenek a fontos helyzetekben. Azt pedig, hogy mit tanulunk, illetve miben fejlesztjük magunkat, végső soron mi döntjük el.

Vagy mégsem? 🙂

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: google
Google+
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: linkedin
LinkedIn

További cikkek: