Az egyik legelcsépeltebb közhely, amibe csak belefuthatunk a médiában vagy a közösségi oldalakon, hogy „minden fejben dől el”, illetve ennek oldalhajtásaként a „minden sikerülhet, csak akarni kell”.
Ha már csak 5 másodperced van az olvasásra, akkor íme a lényeg:
Csak akarni kell és minden sikerül? Erre a kérdésre a válasz: nem. Nem elég csak akarni.
Minden fejben dől el? Erre a kérdésre a válasz: igen – feltéve, ha elég magas az énhatékonyságod.
Ha még van 5 perced, akkor olvasd el az alábbi három állítást! A játék kedvéért képzeljük el, hogy ezt három különböző személy gondolja magáról!
1. „Híres rockzenész szeretnék lenni, és tudom is, mit kell tennem, hogy ezt a célomat elérjem.”
2. „Híres rockzenész szeretnék lenni, és bármit hajlandó is vagyok megtenni azért, hogy azzá váljak.”
3. „Híres rockzenész szeretnék lenni, és képesnek is érzem magam arra, hogy ezt megvalósítsam.”
Mit gondolsz, a fenti három személy közül kiből lesz a legnagyobb valószínűséggel híres rockzenész?
Az első állításról talán könnyű belátni, hogy édeskevés, hiszen abból még hiányzik a cselekvésre való utalás. A második állítás már elgondolkodtató. Nem azt halljuk ma mindenhonnan, hogy ha igazán akarunk valamit, ha bármit megteszünk érte – kerül, amibe kerül – akkor a siker garantált? Nos, bár így lenne, de sajnos nem így van.
Elsőre cinikusnak tűnhet, de sok igazság van a következő állításban: „A Mount Everesten halomban állnak a rendkívül motivált emberek holttestei.” Az extrém motiváltság, a végtelen hit (vagy nevezhetjük vakhitnek is) bár segíthet nagyon sok energiát mozgósítani, gyakran olyan mértékben torzítja a realitásérzékünket, hogy kizárjuk még a jogos félelmeinket és a valós kockázatok mérlegelését is.
A céljukat sikeresen elérő emberek azonban úgy tűnik, hogy nem az „igazán akarás”, hanem a „képesnek érzem rá magam” szemlélet, azaz az énhatékonyság területén emelkednek ki. Ezt a fogalmat eredetileg Albert Bandura vezette be még a hetvenes években. Klinikusi munkája közben figyelt fel arra az összefüggésre, hogy csupán tudni mit kellene tenni vagy nagyon akarni a változást még nem elég. Nézete szerint azok a személyek képesek leginkább a változásra, akik biztosak abban, hogy a kívánt változtatást képesek is végrehajtani. Ezt a képességet nevezte el Bandura énhatékonyságnak. Úgy tűnik, hogy ez amolyan kompetenciaszerűség, vagyis az emberek elhelyezhetők ebbéli tulajdonságuk mértéke szerint egy egyenesen. Ez azt is jelenti persze, hogy mindannyian énhatékonyak vagyunk valamennyire, és ami még jobb, hogy e készségünk fejleszthető is.
A későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy a magas énhatékonysággal rendelkező emberekre többek között az alábbiak jellemzőek:
- Olyan célokat tűznek ki maguk elé, amelyek nagy kihívást jelentenek ugyan, de reálisak.
- Képesek kitartóan (de nem minden áron és nem minden veszteség mellett) küzdeni e céljuk eléréséért.
- Ha kudarcot vallanak, képesek levonni a megfelelő következtetést: vagy azt, hogy nem tettek elég erőfeszítést a cél érdekében vagy azt, hogy nem rendelkeznek a szükséges kompetenciával ahhoz, hogy elérjék az adott célt.
A magas énhatékonysággal bíró emberek éppen ezért lesznek nagyobb valószínűséggel híres rockzenészek, mint a kiemelkedően motiváltak: jó részük egyszerűen ki sem tűzi ezt az irreális célt, vagy ha mégis, akkor az esetleges kudarcból levonja a megfelelő következtetést és olyan területet keres, amelyben valódi sikereket érhet el.
Reális célkitűzés, megfelelő önbizalom, alapos felkészülés, tervezés, kitartás, tanulás a visszajelzésekből, újratervezés, önismeret, önfejlesztés – mindezek kizárólag rajtunk múlnak.
Tényleg minden fejben dől el.
